Forrás: Pesovár Ferenc: A juhait kereső pásztor (1983)

Alap Fejér megye déli részén, a Mezőföld Duna és a Sárvíz közötti területén, a csatorna kö­zelében fekszik a sárbogárdi járásban. Két részre oszlik: Alsóalapra, amely a tulajdonképpeni falu, és tőle északkeletre a körülbelül 3 km-re elterülő Felsőalap pusztára. Környező községek és települések; Cece, Alsószentiván, Sárszentmik­lós, Rétszilas, Nagykarácsony és ezekhez tartozó számos puszta. A járási székhelytől, Sárbogárdtól 10 km-re délkeletre fekszik.

A régi Alap történetére vonatkozóan nagyon keveset tudunk. Károly János „Fejér vármegye története” című munkájában elsősorban az itt élő jelentős szerepet betöltő Salamon család törté­netével foglalkozik. A tihanyi alapító oklevélben (1055) szerepel „oluphel reá”, mint a Sárvíztől keletre fekvő birtoktest legdélibb határpontja. A XIII. és XIV századbeli oklevelek tanúsága szerint Alap is a Fejér megyei besenyő telepekhez tar­tozott, amelyek Nádasdladánytól kezdve a me­gye déli részéig húzódtak. (A környéken besenyő telepek voltak még többek között Cece, Fáncs, Igar, Egres, Zedreg, Bogárd, Töbörzsök, Sárszent­miklós, stb.)

Mint személynév (Olup) 1251-ben az okleve­les anyagban olvasható. Ennek viselőiből alakult ki valószínűleg az Alapi család, amelyből aztán kisarjadt az alapi Salamon família, akiket 1359-ben említenek először a településsel együtt. 1367-ben egy végrendeletben majd 1464-ben Mátyás király adománylevelében szerepel a köz­ség, de ebben az időben családi névként és bir­tokként gyakori az említése.

A XV századtól a faluban Salétromház is mű­ködött, puskapor előállítása céljából. A salét­romból előállított jó minőségű puskaporért nem csak a király emberei, de Ali pasa seregei is többször megfordultak itt.

A török hódoltság alatt, a 15 éves háború ide­jén a település néptelenné vált, amikor a császári seregek a kelet-dunántúli részek, s Székesfehér­vár visszafoglalása idején kitelepítették a falut. Lakói a Dunántúli megyékben találtak új ott­honra.

Alap akkori birtokosa a Salamon család (alapi), birtokait a kieső jövedelem hiánya miatt elzálo­gosította, s több mint egy évszázadra el is hagyta a falut.

A régi falu valószínűleg nem a mai helyen terült el. 1628-ban a Salamon család tagjai új nádori ado­mányt kapnak a török uralom alatti Alapra, amelyet egy akkori záloglevél rác falunak és Mezőalapnak nevez. A későbbiek során a Salamon család egyes tagjai elzálogosítják itteni birtokrészeiket, amelyet 1685-ben is lakatlannak jeleznek.

A XVIII. században az Újszerzeményi Bizottság (Neoaquistica Commissió) rendelkezései alapján a régi nemesi birtokosok, a Salamonok tulajdonába jut mindkét puszta. (Alsó- és Felsőalap). A múlt század közepén nemesi birtok volt és szétszórt nemesi településből állt.

A juhászat, mint általában Fejér megyében a két alapi pusztán is jelentős volt. „Legfontosabb és leg­kiterjedtebb ága mindazáltal a¹ baromtartásnak a juhtenyésztés, melynek már régóta fő fészke volt Fejér vármegye” - írja Fényes Elek a megyéről. A XVIII. század végétől a magyar juhot fokozatosan kiszorították a nemesített fajták. Egy 1863-as össze­írás szerint Alapon 8000 nemesített juh volt, amely számos pásztor foglalkoztatását feltételezi. A sár­szentmiklósi anyakönyvi bejegyzések alapján tudjuk, hogy mint Felső-, mint Alsóalapon az 1820-as és 1830-as években számos juhász élt. Ezeknek néhány utóda még ma is ott legeltet az alapi pusztákon.

Az úrbéri törvények megszűnése után a nemesek birtokai megvásárolhatók lettek és fokozatosan a volt jobbágyok és a beáramló cselédek kezébe kerültek. A népi visszaemlékezés is megemlíti a nemesek fo­kozott elszegényedését. A XVIII. században kialakult kisebb kúriákból álló szétszórt nemesi településből 1850-től 1880-ig alakult ki a falu, amely 1871-től nagyközség lett. 1905 körül a lakosság körülbelül ne­gyed része - mivel nem volt lehetőség ingatlan szer­zésére- Kislángra költözött. Ezekkel a rokoni kapcso­latokat ma is tartják, és családi ünnepekre meghívják egymást.

Alap északnyugat-délkeleti irányú, hosszan el­nyúló, három utcás, soros település, amelyet közök kötnek össze. (Visy, Falussy, Református, Kiss, Lina stb. közök.) A visszaemlékezések szerint a múlt szá­zad vége felé még egyes részein ritkásan helyez­kedtek el a házak. A falu északi részén a Fő utca és a Templom utca (Dózsa György utca) végén, az első világháború után kiosztott vagy megvásárolt ház­helyekre, zsellérek építkeztek. Ezt a részt nevezték Betyárfalvának illetve Jánosfalvának, („Szegény Jánosok”). A Kossuth Lajos utca északi végét, ahol valamikor a kenderáztatók voltak, Retyegőnek ne­vezik, és körülbelül 80 év óta építkeztek ezen a helyen, bár már korábban volt itt néhány ház. A muzsikus cigányok is ott laktak. Az utca másik vége a Temető sor és a Cecei sor.

A község határa 8573 kat. hold, amely eredetileg zömében a nagybirtokosoké volt. Ezeknek földjét 1945-ben a falu népe és a volt cselédek között fel­osztották. 1960 év eleje óta szövetkezeti község. Lakosságának száma kb. 3 037 fő, amelyből Felső­alap és a többi külterület népessége kb. 314 fő.

(Területe ma 4831 ha. Alap lakóinak száma az alábbiak szerint alakult: Míg 1785-ben alig haladta meg az 500-főt, 1850-re a lakosság száma az 1500-as létszámot is túllépte, s az 1930-as évekre jóval meghaladta a 3000-főt is. Ez a lakosságszám azonban azóta folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. 1960-ban még körülbelül 3000-fő lakója volt, 2004-re ez a lakosságszám már a 2500 főt sem érte el, és ma, 2008-ban már csak 2100 fő lakja. Szerk.)

Az épületek tömöttfalú, nádtetős házak voltak, amelyek közül néhányat még megfigyelhetünk a szabadkéményes konyhákkal és a szobákban elhe­lyezett, de a konyhából fűthető kemencékkel. Az első és a hátsó szobákban voltak a sárból vagy vá­lyogból rakott, fehérre meszelt kemencék, mellettük a szintén hasonló módon készült takaréktűzhelyek. A konyhában mindkét kemence szája előtt tüzelőpatka volt, végén a katlannal. Néhány ilyen típusú szabad­kéményes konyhát a szobákban elhelyezett kemen­cékkel és tűzhelyekkel még láthatunk. Ahol az első szobában lebontották a kemencét - ha nincs is meg már a szabadkémény, mert lezárták -, a hátsó szobá­ban még használják, fűtenek, kenyeret sütnek ben­ne. Ezek a konyhák a régi eszközök, edények, búto­rok gyűjtőhelyei: itt találjuk a csákvári vagy szekszárdi cserépedényeket, a „kászlit”, a tányértartót, a gyalog­széket, a benedeki teknővájó cigányok által faragott háromlábú suszterszéket és egyéb konyhafelszerelé­seket („szénvonyó”, vasháromláb, mozsár stb.).

Figyelemre méltók a vesszőből font, sárral tapasz­tott fehérre meszelt mellékhelyiségek, ólak. A falu déli részén, az úgynevezett Aranyhegyen, valamikor földbevájt putrilakások voltak.

A falu parasztsága öltözetében már teljesen polgárosult. A férfiak a csizmás viselet helyett pantal­lóban és cipőben járnak. Néhány idősebb asszony vi­seletén látható még bizonyos mértékben a hagyo­mányos ízlés. (Egyszerű sötét hosszú szoknyák, festő ruhák, kendő viselet stb.). A viselet a húszas évektől kezdve fokozatosan eltűnt, a hosszú „hatszeles” kü­lönböző anyagokból készült két vagy három fodros „körülfodros” szoknya helyett „féllábszárig érő” ru­ha, rakott szoknya kezdett teret hódítani. A magyar nadrág mellett a férfiak ruhadarabjaként megemlít­jük a vidékre jellemző spriccelt cérna anyagból ké­szült nadrágot, a „bigyiszt”, amelyet az első világhá­ború előtt csizmával viseltek. A kender feldolgozása is az első világháború után szűnt meg fokozatosan, ha­bár vannak, akik még a mai napig is fonnak. Egy ta­kács dolgozik még a faluban. A kendermunka eszkö­zei már a padlásra kerültek, esetleg a kecskerokkát használják még gyapjúfonásra. A lakosság elsősorban földműveléssel foglalkozik. 1945 előtt a zsellérek mellett a birtokos kisparasztok egy része idény­munkásként, részes aratóként az uradalmakba járt dolgozni. A nyomásos gazdálkodást, az „ugarolást” csak az idősebbek ismerik, de ők is már négyes vetésforgóval művelték meg a földjüket.

A fagerendelyű ekét 40-50 éve nem használják, azonban néhányat - használaton kívül - még látha­tunk. A délre eső községekben a mai napig előfordult a faekével való szántás.

Állattenyésztés területén a marhatartás mellett az utóbbi időkben sertéshízlalással foglalkoztak. A juhá­szat munkamódszere és eszközanyaga sok közös vo­nást mutat az alföldi pásztorokéval. Két juhász dol­gozik most is a faluban.

A falu hatalmas átalakuláson ment át, de a mo­dernebb gazdasági eszközök és eljárások mellett még a régit is megtaláljuk. Számos fúró-faragó, barkácsoló ember van, akik bizonyos használati eszközöket készítenek (szakajtó zsúpból, söprű cirokból, kuko­ricalevélből font székülőke, vesszőkosár stb.).

Egy faragó pásztort (juhász) ismerünk, ki a dom­ború faragás technikájával különböző díszített hasz­nálati tárgyakat készített. Faragó eszköze a csont­ vagy fanyeles „riskó”, amit borotvából állít elő. Van, aki az íjas ürgefogó csapdát is el tudja készíteni, és azt az utóbbi időkig használta. Ugyanennek a csapda­típusnak kovácsolt rugós változatát ismerjük a falu­ból.

Különböző vastőröket, a drótvasat, a csapóvasat használják a pézsmapocok, nyest, görény, róka és egyéb szőrmés ragadozók elfogására.

Egy ember jár intenzívebben a Malomcsatornára és a Sárvízre halászni. A következő hálótípusokat használja: 2-3 m-es kerítőhálót, emelőhálót, bokrászóhálót, háromkarikás egyszárnyú varsát és a dobó­ vagy pendelyhálót.

A szokásaik, és szellemi hagyományaik közül meg kell említenünk a már körülbelül 20 éve kiveszett farsangi alakoskodó játékaikat, az un. „bolondozást”, „majmozást”.

Legények, vagy gyerekek húshagyókedden különböző maskarába öltözve házról házra jártak „hermonika”, „citora” és köcsögduda zenéje mellett tréfálkoztak, bolondoztak. A játék egyik kedvelt figu­rája volt a láncos medvének öltöztetett legény tán-coltatása.

Körülbelül 70 éve aprószentekkor a legények kor­bácsolni jártak a lányokhoz s ennek hitük szerint baj­elhárító jelentősége volt. Eszközük volt a fűzfából ké­szült, kilenc ágból font, suhogóval ellátott vessző, „mustohár mag”.

A májfaállítás, és annak tréfás formái (tepsi, dög­lötttyúk a májfán) még ma is elevenen élnek. A lako­dalmi szokásaik már teljesen elszürkültek, leegysze­rűsödtek.

Igen eleven élete van még főleg az idősebbek aj­kán az újabb balladáknak, gyilkossági történeteknek, és ezek még most is élénken foglalkoztatják őket. Közülük megemlítjük „Pécsi Pista és Kiss Ilona” történetét, amely számos variációban él, továbbá „Hallottátok Alsóalapon (vagy Sáregresen) mi tör­tént?”, „Mi történt a pötöllei vidéken?”, „Farkas Julcsa” újstílusú balladákat. Néhány klasszikus balla­dát is tudnak, például: „Sági bíró lánya”, a „Megesett lány története”, sajnos az utóbbit ma már csak né­hányan ismerik.